A vers linkje: https://epa.oszk.hu/00000/00022/00022/00465.htm
Mindenképp érdemes először azt elolvasni.
Van egy olyan mozgalom, hogy a város különböző pontjain könyvekkel megpakolt kocsikat helyeznek el. Egy éve elhaladtam egy ilyen mellett, felkaptam néhány könyvet és a nehéz súlyokkal megpakolva tértem haza. Az egyik könyv Babits Mihály összegyűjtött verseit tartalmazta.
Hogy őszinte legyek, nem sokszor nyúltam hozzá. Viszont tegnap este, mikor a melankólia és a szorongás kopogtatott az elmém ajtaján, felnyitottam.
Babits mindig is a kedvenc költőim közé tartozott, így nagy meglepetésre nem számítottam. Én mégis valami olyat kerestem, amit még nem olvastam. Gondolkozni akartam egy kicsit. Valami másra gondolni, nem a saját önmarcangolástól hangos problémáimra. Át is ugortam azokat a verseket, amiket korábban már olvastam. Egyszer csak megakadt a tekintetem egy latin címen. Rögtön felkeltette a figyelmem, úgyhogy rákerestem az interneten arra, hogy mit jelent a „SUNT LACRIMAE RERUM”. Nos, egy éve még nem tanultam latint (nem mintha most jobban menne).
A következőt találtam: „az élettelen dolgoknak is vannak könnyeik”. Miután sokadszorra is újraolvastam a címet, rádöbbentem, hogy ez a vers bárkiről szólhatna. Rólam is, rólad is. Mert nekem is vannak könnyeim és neked is. Akármennyire is el akarjuk ezeket rejteni, hiszen emberből vagyunk. Ismeritek Schrödinger elméletét a macskáról? Nem megyek részletekbe, de a lényeg, hogy még mindig nem tudjuk, él-e még a macska, vagy már meghalt. Ezt csak azért említem, mert néha nem érzem, hogy életben lennénk. Az én elgondolásom szerint a macskához hasonlóan én is lehetnék élettelen. Könnyeim is vannak. Akkor miért ne lehetnék én a vers alanya?
Talán még jó is lenne, ha ez a hat versszak rólam szólna. Az azt jelentené, hogy valaki törődik velem. Most már kifejezetten én akarok Babits tárgya lenni. Amely a legsötétebb éjszakán, fulladozva regéli a gondjait, mindenféle szépítés vagy mellébeszélés nélkül. Őszinte lehetnék. Mindenesetre, jó érzés lenne végre levenni az álarcunkat, ami a normalitást sugározza, és megmutatni a világnak a valódi énünket. Örülnék, ha végre nem kéne tabuként kezelnünk az érzéseinket, vagy, ahogy Babits írja, bús lelkünket kitárni meztelen.
Talán tényleg nem járok messze az igazságtól, és én vagyok Babits lelki roncsokból álló múzsája. Olyan vagyok, mint Babits asztala, unom már silány terheimet és a túlterheltséget. Képtelen vagyok egyedül tökéletességet mutatni. Nem vagyok képes a megtörhetetlen csodát játszani tovább, ha senki nincs velem, hogy nézze a játékomat.
Ugyanis lehetne ez a vers a halál teátruma is. Hisz figyelemre vágyunk. Bár ez senkit sem érdekel, senki sem figyel. A szavaink is magányosan csüngnek a levegőben. A színpadon most a gondolataink és az érzéseink szerepelnek. Életük legszebb darabját adják elő. Haláltusát követelnek a boldogtalanok. Már mind boldogtalanok. Csakhogy nincs senki a nézőtéren. A székek üresen porosodnak. Csend tölti be a teret. De ez sem vethet véget az életünk darabjának! Tovább zajlanak a dolgok. Most veszem csak észre, ez már nem színjáték. A gondolataink és érzéseink kecses táncmozdulatokkal ölik egymást. A gondolatok győzedelmeskednek és a harctól kipirult arcuk az utolsó, amit láthatunk. Ahogy az a forgatókönyvben előre meg van írva, könny és vér egyszerre hullik, egybeolvadnak, és frissítő esőcseppekként hullnak ránk.
Olyanok vagyunk, mint Babits vén karszéke, némán húzódunk félre, mert nem merünk megszólalni. Van ennek egyáltalán értelme? Megszólalni? Ez a világ képes még meghallgatni a tizenéveseket? Nem is számít igazából. Csak vén karosszékek vagyunk.
De tudjátok mit? Most végre hallattam a hangom ezzel arra buzdítva mindenkit, hogy ti is így tegyetek. Merjetek érezni és beszélni! De ne feledjétek, nem baj, ha sírunk, mint néma lélek, vak árva, süket szem, sötétbe zárt rab, halottlan-holt, örök lárva, léttelen lény, vagy mint egy tompa darab. Hiszen NEKÜNK IS vannak könnyeink.
Zelenák Jennifer
Comentarios